Tisztelt Szerkesztőség!
A székely asszony esetére szeretnék reflektálni a saját tapasztalatomat is megírva. Papp Tibornak hívnak, 1980-ban születtem Nagyváradon, tehát nekem is román útlevelem van. 2002-ben átköltöztem Magyarországra, ahol a Soproni Nyugat-magyarországi Egyetem erdőmérnöki karán tanultam vadgazda mérnöknek. 2005 őszén megismerkedtem egy szintén Sopronban tanuló alföldi lánnyal, akit feleségül vettem.
S következzen a háromszéki asszonyéhoz hasonló történetem:
Nagyváradon 2006 júliusában a lejárt román útlevelemet lecseréltettem újra, majd a Kecskeméti Idegenrendészeten kérvényeztem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Ott olyan ügyesen lavíroztak a paragrafusok között, hogy letelt a három hónap vízummentes magyarországi tartózkodás ideje.
Elmentem hát a szegedi Dél-Alföldi Regionális Központba, s kértem, hogy világosítsanak fel, miként szerezhetném meg a tartózkodási engedélyt, mert Kecskeméten semmit nem hajlandók mondani. Legfeljebb annyit, hogy jöjjön vissza jövő héten, kedden, két hét múlva stb. Miután Szegeden elkérték az útlevelemet, és látták, hogy román, közölték velem, hogy kilenc nappal tovább tartózkodtam Magyarországon a megengedettnél, s ezért három hónapra el kell hagynom az országot.
A kiebrudalásom napján a feleségemmel már házasok voltunk, s a kislányunk pedig pontosan tizenhárom napos. De ez sem érdekelte őket, sőt, Péter Attila ügyintéző olyan vontatottan töltötte ki a jegyzőkönyvet, hogy a Kecskemétre induló buszt is lekéstem.
Summa summarum, gondolkodás nélkül kitessékeltek három hónapra. A hatóságot az sem hatotta meg, hogy a feleségem és a kislányunk magyar állampolgár. Magyar mivoltom ellenére sem könnyítették meg számomra az állampolgárság megszerzését, de még tartózkodási engedélyt sem adtak, amely utóbbi elengedhetetlen föltétele a munkavállalásnak. Senkinek sem kívánok olyan szomorú karácsonyt, amelyet akkor töltöttem.
Románia 2007. január 1-jén szintén EU-tagállam lett. A Magyarországról történt három hónapos kitiltásom ideje azonban csak január 22-én járt volna le, ám január 4-én, csütörtökön – az említett történelmi eseménynek köszönhetően – ismét a családommal voltam Szabadszálláson. Végre viszontláthattam az akkor alig három hónapos Boglárkát. Mindenesetre mindenkinek köszönöm, hogy emlékezetessé tették számunkra 2006 karácsonyát. Köszönöm Péter Attilának és a többieknek...
Uniós tagság ide, szabad munkaerő-áramlás oda (nem beszélve Papp Tibor magyarságáról – a szerk.), ismét falakba ütköztünk.
Kecskeméten óriási boci szemekkel nézett rám a már régi ismerősömnek számító ügyintéző. Csodálkozott, hogy miért tették ki a szűrömet, amikor ő megmondta, mit és hogyan kell csinálni. Bár azonnal belekezdtem az ügyintézésbe, csak május 24-től dolgozhattam, pedig mindent időre végrehajtottam. Arra már nem is emlékszem, hogy mennyit álltam sorban az Idegenrendészet, APEH, TB stb. váróhelyiségeiben. Egyetlen cél lebegett előttem: dolgozni szerettem volna, hogy megvehessük a kislányomnak szükséges dolgokat.
Végül úgy kaptam meg a tartózkodási engedélyt, hogy a feleségem szülei átutaltak a bankszámlánkra több mint egymillió forintot a megélhetésem biztosításának bizonyítására. Bár a feleségem családtagnak minősült, én azonban nem, így aztán telekkönyvi kivonatot is kellett csatolni a különféle kérelmekhez, ami bizonyította, hogy az apósom befogad.
Nagy nehezem sikerült elhelyezkednem szakácsként. A feleségem hosszas rábeszélésére kérelmeztem a magyar állampolgárságot. Persze mondtam neki, hogy sok értelmét nem látom, mert ha eddig is ilyen nehezen mentek a dolgok, akkor a magyar állampolgárságot ezután sem osztogatják könnyen olyan embernek, akinek felmenői 1826-ig visszamenően dokumentálhatóan magyar református földművesek voltak, magyar nevekkel és bihari gyökerekkel... Magyarország jelenlegi hatalmasainak nem ilyenekre van szükségük. S hogy mennyire igazam lett, az csak később derült ki. A budapesti Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal három hónapig pihentette a kérelmemet, majd kaptam egy levelet, amelyben közölték velem, hogy pótlólag küldjek el nekik bizonyos okmányokat. Ez volt szeptemberben. Októberben újabb levelet kaptunk. A feleségem már azt hitte, hogy a magyar állampolgárság megadásáról szóló határozat érkezett. De nem, mert még mindig az előző évi adóbevallásomra voltak kíváncsiak. Természetesen elküldtem.
Mivel időközben átköltöztünk Sopronba, októberben újabb követeléssel lépett föl a Bevándorlási Hivatal: a főbérlő tanúk előtti nyilatkozata kellett arról, hogy befogadott a lakásába. De mivel az albérleti szerződés nem tanúk előtt íródott, visszaküldték. Novemberben ezt is elküldtem nekik. Decemberben aztán munkáltatói igazolás is kellett, és így tovább. Akkor sem értettem, s ma sem értem, hogy mindezt miért nem egy levélben, egyszerre kérték. Talán csak nem azért, hogy minden újabb csatolással újabb három hónappal meghosszabbíthassák a folyamatot, és közben a „romániai”, „szlovákiai”, „szerbiai” és „ukrajnai” szerencsétlen magyar feladja a küzdelmet? És jöhetnek a testvérek a Közel-Keletről.
Mindenesetre nem tudtam tovább várni a „magyar” hivatal döntésére, föladtam a kilátástannak tűnő küzdelmet, s 2008 februárjában fogtam a román útlevelemet és meg sem álltam egészen Svédországig. Miután igényeltem az úgynevezett 4-számot – ez a kérvényező személyi azonosítója, a külföldiek esetében tartózkodási-, munkavállalási-, letelepedési és egyéb más engedély –, már aznap hivatalosan dolgozhattam. Közben a feleségem és a kislányom is kiköltözött utánam Svédországba.
Mivel magyarként rám - és így a családomra - nem volt szükség az anyaországban, kénytelen voltam továbbállni. Svédországban eddig sohasem románozott le senki. Magyarországról viszont ezt nem mondhatom el...
A feleségem diplomás szociális ügyintéző, a munkaügyi központban örömmel fogadták, a napokban közvetítik ki a munkahelyére. A kislányunk óvodába jár, boldogok vagyunk, itt nem kell bizonyos rosszindulatú hatóságoktól tartanunk.
Mindezt csak azért írtam, mert tökéletesen megértem szegény honfi- és nemzettársam helyzetét. Keserűség tölti el a bensőmet, ha a magyarországi helyzetre gondolok. Úgy látszik, azokra ott nincs szükség, akik építeni és gyarapítani akarják Magyarországot, ellentétben a rombolókkal, pusztítókkal, gyilkosokkal és a felvásárlókkal.
Búcsúzóul munkájukhoz kívánok erőt, egészséget és kitartást!
Papp Tibor
Göteborg, Svédország
Forrás

Sólyom elutasította egy székely állampolgársági kérelmét - olvasóink segítségét kérjük
A "magyar" hatalomnak nem volt eléggé magyar
Sólyom László köztársasági elnök nemrégiben elutasította egy háromszéki, tősgyökeres székely nő állampolgársági kérelmét. A magyarságában megsértett asszony, miután a felülvizsgálati kérelmére a Köztársasági Elnöki Hivataltól ismét egy semmitmondó, a nemzetietlen döntés tényét a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalra hárító választ kapott, szomorú történetével szerkesztőségünkhöz fordult.
A több mint két esztendeje életvitelszerűen, magyar állampolgárral, a Magyar Köztársaság területén kötött házasságban Budapesten élő asszony a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnak két évvel ezelőtt benyújtott honosítási kérelméhez csatolt okmányokkal egyértelműen bizonyította, hogy az összes felmenője háromszéki székely-magyar, apai ágról mikóújfalusi, az anyairól zágoni. Szülőföldjén, Erdélyben magyar tannyelvű középiskolában, magyar nyelven tett érettségi vizsgát, a szülei Észak-Erdély 1940-es visszatértekor négy esztendőn keresztül magyar állampolgárok voltak. Nagyszülei Trianon előtt magyar állampolgárként éltek s haltak.
- Nem lopni, csalni, vagy fölvásárolni jöttem Magyarországra, hanem házasságot kötni abban az országban, amelyet a családom tagjaival egyetemben mindig is hazámnak tekintettem, tekintettünk – írja szerkesztőségünknek a Sólyom László köztársasági elnök, Burján Istvánné, a Bevándorlási Hivatal főosztályvezető-helyettese és Forgács Imre igazságügyi és rendészeti miniszter által, hármójuk közös akaratával elutasított hölgy
. A háromszéki diplomás magyar asszony az egész eljárásban azt tartja legelkeserítőbbnek (mi más jelzőket is tudnánk alkalmazni), hogy az elutasító döntés felülvizsgálatát kérő levelére válaszolva Sólyom László hivatala és Burján Istvánné, a Bevándorlási Hivatal főosztályvezető-helyettese, valamint később, az iratokba való betekintés folyamán a Bevándorlási Hivatal egy másik alkalmazottja kölcsönösen egymásra hárították a magyarellenes, lelketlen döntés meghozatalát.
Kezdetben magát az elutasítás indokát sem voltak hajlandók közölni, de végül a Köztársasági Elnöki Hivatal válaszából kiderült, hogy egyetlen egy pontba kötöttek bele, abba, hogy az asszonynak a Magyar Köztársaság területén nincs állandó, huzamos munkahelye, s ezért „megélhetése Magyarországon nem biztosított”. Ami persze nem igaz, mert a Bevándorlási Hivatalnak okmányokkal bizonyította, hogy komolyabb összegű takarékbetétkönyvekkel, valamint legalább négy-öt lakóingatlannal is rendelkezik Magyarországon és Erdélyben.
- Úgy látszik, a magyar állampolgárságot elnyert Joáv Blumnak, a sukorói felvásárlónak, a vele hasonszőrűeknek és Fekete Pákónak nagyobb megbecsülés és tisztelet jár Magyarországon, mint nekem, akinek magyar létemre jussom van erre a megcsonkított hazára – írja a székely asszony, majd hozzáteszi: A Bevándorlási Hivatal vezetőiben és az igazságügyi- és rendészeti miniszterben nem csalódtam, hiszen őket az elmúlt nyolc esztendő nemzetrontó, a határon túli magyarok ellen uszító hatalom nevezte ki. De Sólyom Lászlóban igen.
A szerkesztőségünkhöz fordult székely asszonynak a több mint kétéves ittléte folyamán háromszor is sikerült hosszabb-rövidebb időre elhelyezkednie, de munkahelye az ismert gazdasági körülmények miatt mindig megszűnt. Szülőföldjén korábban 25 esztendeig dolgozott ugyanazon munkahelyen. Az álláskeresést egyébként az is megnehezíti, hogy személyazonosságának igazolásakor a román útlevél láttán néha megjegyzik: „Ja, román?”
Úgy néz ki, egyhamar a most megalakuló Országgyűlésnek sem az lesz a legfőbb gondja, hogy teljes jogú állampolgárságot adjon a határon túli magyaroknak. Ezért olvasóinkat arra kérjük - elsősorban az erdélyi származásúakat -, hogy akinek lehetősége van rá, szerezzen, vagy biztosítson állást a székely asszonynak. Csupán dolgozni szeretne, azért, hogy a jelenlegi törvények elvárásainak maradéktalanul eleget téve megkaphassa a magyar állampolgárságot.
A Magyarországon rendezett körülmények között élő, 47 éves, diplomás, számítógépes ismeretekkel rendelkező, szorgalmas asszony adminisztrációs, ügyfélszolgálati vagy egyéb irodai munkát keres Budapesten.

Értesítés:

Forrás